Személyes történetem

Kedves Naplóm!

   Szeretném, ha megismernél. Én egy átlagos kamaszlány vagyok, gimnáziumban tanulok, 11.-be járok. Azt tudom elmondani magamról, hogy nekem most változott meg a világ, most látok másként dolgokat. Rájöttem arra, hogy az élet felelősséggel jár, hogy súlya van döntéseinknek, és a döntések alapján megtett cselekedeteinknek.

   Jó tanuló vagyok, de úgy gondolom, hogy tehetnék többet is a jövőm érdekében. Nem tudom, hogy más ezt hogy látja önmagáról, vagy akár rólam is. Azért vállaltam ennek a pályázatnak a megírását, hogy tapasztalatot szerezzek akár az érettségi dolgozatom megírásához. Tersánszky Józsi Jenő regényét választottam, mert címe felkeltette érdeklődésemet, ezenkívül pedig annyit tudtam erről az írásról, egy televíziós műsor alapján, hogy egy fiatal nő viszontagságairól szól, ami hozzám közel áll.

   Meg szerettem volna ismerkedni ezzel a regénnyel, mert családom idősebb tagjaitól hallottam az I. világháborúról, és arról, hogy dédapám a Doberdo-Isonzó melletti csatatérről szökött meg 1916-ban. 

Van családunkhoz közel álló olyan személy is az ismeretségi körben, aki az I. világháborúban  katonatisztként szolgált. Kinevezését egy 1895. évi április hó 27. én keletkezett irat tartalmazza. Az irat a magyar királyi honvédelmi minisztertől 2552-es számon datálódik. Ő császári apostoli királyi felsége  I. Ferenc József, Ausztria császára és Magyarország királya által irányított adminisztráció állította ki, a császár által fenti dátum szerint Schönbrunnban hozott döntés alapján. Eszerint F. Géza hadnaggyá lett kinevezve. A több mint 100 éves irat családi irattárunkban van.

   Kezemben van dédapám, B. István és F. Géza fényképe, ami arra ösztönöz engem, hogy összehasonlítsam egymással a két személyt. Dédapám öregkori arcáról szinte süt, hogy ő csontos, szikár, erős akaratú ember volt. Családi emlékek szerint sok földdel rendelkezett, amit maga és fiúgyermekei műveltek meg szinte az 1948-ban bekövetkezett államosításig. Dédapám az emlékek szerint azt mondta 1916-ban, Isonzó völgyében, hogy őt nem érdekli az értelmetlen háború, neki van 5 fia, van földje, és kötelessége, hogy a gyermekeit felnevelje és a földjét megművelje.

   F. Géza bácsi polgári származású volt, katonatiszt mivoltjának elve ellentmond a fényképről visszanéző szelíd, lányos arc, és még az is, hogy gyönyörű verseket írt, és a világról filozofikusan gondolkodott. Sajnos róla nem készült öregkori kénykép.

   Tulajdonképpen ennek a két embernek az életéről is lehetett volna regényt írni, mert ugyanazon történelmi eseményben vettek részt, csak a katonatiszt feltétel nélkül teljesítette a parancsot, dédapám pedig megszökött, kockáztatva gyermekeinek felnevelését azzal, hogy szökevényként elítélik. F. Géza és B. István életregénye a történelemben játszódott volna. Tehát szerintem nem csak „regényben a történelem”, hanem a történelemben is sok regény vagy igaz történet van.

   Én szerencsésnek érzem magam abban, hogy születésem óta Európában nem volt háború. Most odafigyelek a hírekre, és sajnos azt kell tudomásul vennem, hogy a világ más részein vallási eltérések és egyéb okok miatt harcok és terrorcselekmények zajlanak.

   A hivatásszerűen katonai feladatok ellátásából élők és a katonai szolgálatra besorozott emberek katonai parancsot teljesítenek, annak megtagadása mindenkor hadbírósági eljárással és legtöbbször halálbüntetéssel jár. Tehát ma is nagyon nehéz kérdés, de különösen korábbi hadviselések idején volt nehéz a katonai szabályok alól való kitérés vagy menekülés.

   Ezért különösen érdekes számomra ez a kérdés: a parancsot megtagadó dédapámat, B. Istvánt vagy az állami szabályoknak megfelelő F. Gézát tiszteljem-e jobban, illetve, hogy kinek adjak igazat?

   Én úgy gondolom, hogy dédapám remek döntést hozott a szökésével kapcsolatban. Teljes mértékben tisztelem és felnézek rá, hiszen nem lehetett megmondani neki, mit tegyen, nem lehetett irányítani, hanem megvolt a saját akarata. Ez a legfontosabb képessége egy embernek. Természetesen tiszteletreméltó dolog a jogszabályok és parancsok teljesítését szolgáló magatartás is, de én a megszületésemet köszönhetem annak, hogy dédapám élve maradt. Tudom, a becslések szerint 600.000 magyar katona veszítette életét a nagy háborúban, ami kitörésének 100. évfordulójára emlékeztünk 2014-ben. Ezek szerint nagyon sok magyar családot érintettek az I. világháború szomorú következményei.

   Én azért írtam le az én családom érintettségét, mert dédapám szökése tragédiába is torkollhatott volna. Szerencsés volt.

    Dolgozatom befejezéseképpen - vigasztalásul és felcsillantva a költői humort - idézem F. Géza Bomba című versének első négy sorát:

"Elmerülve tompa nyugalomba,

Poros zugban szundikál a bomba.

Körülötte ó fegyverek, tőrök

Meg unalmas, vén múzeum-őrök." (14)

   Remélem, kedves Naplóm, te is mosolyogtál ezen a négy soron, és te is azt kívántad, amit én, hogy mindenféle fegyver és bomba még használat előtt kerüljön múzeumba.

(14) Fehér Géza: Küzdelem verses kötet: 28. oldal.